A városok megnövekedett lakásigény az épületek felépítésének és üzemeltetésének gazdaságossága érdekében a hagyományos szerkezet kialalkítási elveket túlhaladottnak, korszerűtlennek találta és a lakóépületek teljes kihasználására törekedett.

Az ipari forradalom előtti időkben a házak helyzete a környezethez képest természetes volt – az utcák , terek, ha burkoltak voltak is, ez homokba rakott kőkockát jelentett.

Az épület a kihasználtság, „célszerűség” érdekében betonrétegekben aszfalt rétegek közé szorulva áll, és felnedvesedik.
Elszomorító példa erre Sopron belvárosa, vagy a budai várnegyed, ahol a középkori utcák, épületek természetes környezetét néhány évvel ezelőtt megváltoztatták, a homokba ágyazott útburkolatokat felszedték és vastag betonréteggel „ágyaztak” az aszfalt – vagy esetleg a kőburkolat – alá.

Azóta a szépen helyreállított, kőlábazatos épületek felnedvesedtek, a kőfelületek kifagytak, romlás pusztulás mindenütt.

A családi házas településeken is megfigyelhető ez a tendencia- a garázs körüli területek, az épület körüli járda, a szabadidős foglalkozások, stb- a sok gondot okozó, „sáros”, nehezen rendbentartható lélegző talajfelületek egyre nagyobb mértékű lebetonozása.

A természetes nedvességjárás a talaj és az épület között ily módon megszűnik és marad a fal, a lábazat felé áramlás a nedvesség számára- hacsak ezt is nem szüntetjük meg.

A határoló szerkezetek változása a hagyományokhoz képest nagymértékű. A falak hőtároló, nedvességfelvevő- leadó (puffer) szerepe a hagyományos, vastagfalas, vályog illetve tégla anyagú szerkezetek alkalmazásának csökkenésével eltűnt.

A legegyszerűbb példa: egy 30cm-es vastag blokktégla fal- hiába készül a legjobb minőségben és tudja a megfelelő, szabványos hőátbocsájtási értéket – azzal hogy teljes vastagságban „átmegy” a hézag a falon, valamint azzal, hogy ez a hézag – sajnos –egyáltalán nem biztos, hogy végig ki van töltve falazó habarccsal – nem ad azonos minőségű határolószerkezetet a (számszerű értékben rosszabb k tényezőjű) 37as tömör téglafallal.

Ebben a falban nincs tartalék, a különböző követelményeket csak újabb rétegek alkalmazásával (hőszigetelő burkolat, pórusos vastagvakolat, stb.)tudja teljesíteni.

A kívül alkalmazott hőszigetelés – ami a határolószerkezet hőmozgása, védelme miatt feltétlenül szükséges – mindenképpen sűrübb szerkezetű, páradiffuziós szempontból – egyenlőre – nagyon kis anyagválasztékú. Az építési károk, hibák rendkívül változatos tömege szolgál bizonyítékkal.

A határoló szerkezetek másik fajtája az áthidalószerkezetek esetében is hasonló változás történt.

A gazdaságosság érdekében csökentett vastagságú födémszerkezetek a térelválasztás egyszerűbb eseteiben is hibákat hoztak, a léghangszigetelés megoldatlanságával, az ehhez elégtelen födémsúllyal. (tehát itt is rétegrendek szükségesek a külön-külön követelményértékek eléréséhez.)

A „csúcsrajáratás” különösen a zárófödémeknél jelentkezik. A 60as években készült blokkfalas épületek „gazdaságosságának” biztosítása az előregyártott vasbetongerendás, kitöltőelemes födémre kerülő – ma már nem megfelelőnek minősülő – hőszigeteléssel nem tudta megakadályozni a gerendák hőmozgását, és ez kifelé megnyomván a koszorút, végigmenő vakolatrepedést idézett elő.

Külön problémát okoz a tetőtér beépítés. Egyet kell érteni azzal a jogos szükséglettel amely esetében a már meglévő lakás bővítése, nem gyakran, nem állandóan használt terek létesítése történik a tetőtére felé.

Az eleve már tetőtérbeépítéssel tervezett, megvalósított épületek azok, ahol már eleve „beépített problémákat” találunk. A magastető ugyanis egy puffer szerkezet?

Ha komfortositani akarjuk, azaz biztosítani a megfelelő belső komfortot a határolószerkezet épületfizikai paramétereinél – ami szintén elvileg helyes! – meg akarjuk oldani, akkor bonyolult, általában ellenőrizhetetlenül működő szellőzésű újabb rétegeket (hőszigetelést, sugárzásvisszaverő felületet, nedvességvédelmed, stb.)kell beépítenünk.